Kockulunk a koliszobában egyik este, hárman vagy négyen fiúk. Váratlanul kopogtatnak az ajtón, és egy ismeretlen – egyébként nem előnytelen külsejű – korunkbeli leányzó áll benne. Ami természetesen akár jó ómen is lehetett volna.

Közölte, hogy egyedül van, és unatkozik. Nem kevesebbet kért, mint hogy valamelyikünk adja neki kölcsön a laptopját. Tehát, csak hogy világos legyen: bekopogtatott hozzánk egy vadidegen, akinek nevét se tudtuk, hogy elvinné egy körre a laptopunkat. A merészség, a naivitás lenyűgözött. Hiszen arról sem lehettünk meggyőződve, hogy a kisasszony a Nagytétényi Úti Kollégium lakója! Látjuk még valaha?

Nyilván mindannyiunk húzta a száját; én személy szerint azzal vágtam ki magam, hogy a tanuláshoz szükségem van a gépemre. Attila, hosszas és kifejezett habozást követően, ráfanyalodott az önzetlen cselekedetre, bár neki is maradt teendője a sajátján. Abban állapodtak meg, hogy a hölgyemény éjfélkor visszajön, és megkapja a laptopot.

Attila aztán megbánta könnyelműségét, viszont szerencséjére elmúlt éjfél és a lány végül nem jelentkezett a számítógépért. Minden bizonnyal nem volt tolvaj. De merész igen. És naiv.